A minap szembe jött velem egy közösségi média poszt, melynek szerzője tapasztalt harcművész és technikai tudását maximálisan tiszteletben tartom ismeretlenül is, ám egy riposztos bejegyzésben kifejezte szakmai féltékenységet egy kollégája felé, aki kevesebb tudású nála, ám magasabb fokozatot visel. A neves harcművész szerint a megoldás az volt, hogy az illetőt jól elkalapálták. (Igen, én is szégyellem magam helyette is minden törvénytisztelő állampolgár és harcművészetet tisztelő harcművész nevében). Álljunk meg itt egy szóra. A cikkben „elkalapálás”-nak nevezett dolog: bűncselekmény. Az a „harcművész” aki elköveti: bűncselekményt követ el. Bűnöző, nem pedig harcművész, mert a harcművészt önmaga legyőzése, azaz önuralma teszi harcművésszé. De ne kicsinyeskedjünk, ne akadjunk fenn ezen. Egyszerű féltékenység, irigység (ami megint csak nem harcművész tulajdonság) van a hátterében, no és tudatlanság (ami szintén).
A dan és kyu fokozatok ugyanis NEM a harcművészet kisajátítható fogalmai annak ellenére sem, hogy tévesen azt hiszik sokan, hogy ez valamiféle egyedi harcművész dolog. Csodálatos technikákat csinálhat bárki, évek szorgalmas, kemény, izzasztó edzés-tízezrei után, ám ha ez a sok-sok hivatkozott harcművészetben töltött év sem volt elég valakinek ahhoz, hogy vegye a fáradságot egy kis olvasásra, tanulásra, művelődésre, önképzésre, akkor az nagyon szomorú. Olyan, mint az az autóversenyző, aki amikor meghallja, hogy egy mezei ember autójának a motor-űrtartalmát is köbcentiben mérik, mire ő kikel magából, hogy más milyen jogon használja a köbcentit mértékegységként, mert az az autóversenyzők sajátja… Ugye, milyen nevetséges, s mennyire minősíti az illetőt?
Ám, aki nem csak a zsákot tudja ütni, hanem elmélyül abban amit csinál szellemileg is, továbbá értelmi képessége is eléri az átlag alját legalább, tudja, hogy az említett kyu (級) és dan (段) fokozatok nem a harcművészet sajátja, hanem a japán művelődéstörténet, kultúra része. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ez az ember japánban egy rendszert alkotott az akkor mindössze jópár száz illetve ezer éves játék, a Go tanítása számára. Majd a rendszerének elsajátítóit informálandó, a haladásuk üteméről, helyzetéről, szinteket hozott létre. Azt mondta a tanítványainak: megtetted a következő LÉPÉST (tudniillik, ezt jelenti a dan szó írásjele, lépés). Ez az ember Honimbo Dósaku (本因坊道策) volt aki az 1600-as évek második felében élt és nagyszerű Go játékos volt (japán társasjáték, ma is használja a kyu és dan fokozatokat), s bár azt gondolnánk, hogy így született a „dan” fokozat, a „dan-rendszer”, de valójában nem. Történetesen a Go játékban hasonló fokozatjelölési szisztémát már a Kr.u.2. századtól használtak, s az egész rendszer a kínai 9 Pin Zhi (九品制) rendszerből származik, amelyet Hándan Chun (邯郸淳) írt le a Művészetek Klasszikusa (艺经) című művében, s ennek alapja a kínai birodalmi udvari tisztségek voltak. (Itt kapcsolódnak össze a „lépések”,a rang és a tisztelet) Ez a mai napig az amatőr Go-ban is használatos rendszer 7 danig osztályozza az amatőr játékosokat, kiemelkedő teljesítmény esetén a 8. dan is elérhető azonban. Nos. így született a „dan” fokozat, vagy dan rang… (Bizonyára őt is elkalapálná eszesnek nem mondható barátunk bár műveltsége meg sem közelíti a hajdan élt mester műveltségét)
Szóval, harcművészként fogadjuk el alázattal és tisztelettel, ami a „miénk”, vállaljuk büszkén, és használjuk nem kisajátítva azt, amit nem mi találtunk ki. De mi a „miénk”? A kimonó amely ősi japán viselet? Vagy a fokozatokat jelölő öv, miként az ügyesebb úszó versenyzőket is fekete szalaggal különböztették meg? Vagy a kyu és dan, amiket a virágkötő (ikebana) tanulók, mesterek, művészek is vagy go és shogi játékosok, origami művészek is használnak? Vagy maga a szintén nem márka vagy védjegyoltalom alatt álló „harcművészet” vagy „karate” vagy „kungfu” stb. szó? Egyik sem. Egyik sem a harcművészet „sajátja”. Még a Bushido sem, amely a szamuráj kultúrából él tovább a harcművészetekben. Akkor mi a harcművészet sajátja? Maga a rendszer, amely a szamurájok Bushidoját, a hagyományos japánok viseletét, a go-ból kölcsönzött fokozatjelzést és az úszóknál is használt fekete övet használja, de sajátja nem ezek, hanem maga az a rendszer, amely alapítója felfogásában az ember életének megjobbítását hivatott szolgálni, ehhez adni egy egyéni látásmód szerinti Utat, melyet lehet helyeselni és lehet mást helyeselni és másik utat választani, de irigykedni, féltékenykedni, „elkalapálni” és tudatlanság miatt felfuvalkodottnak lenni az egy harcművész számára nem lehet. Ahogy azt sem, hogy egy másik ember látásmódja szerinti utat, amelyet nem tartunk jónak, rámondhassuk, hogy ez nem harcművészet. De igen, az, csak más. Az értékét nem az dönti el az egyes harcművészeteknek, hogy kik tagjai a maguk által létrehozott önminősítő belterjes világnak, legyen az tanács vagy bármilyen organizátum. Az értéket az dönti el, mennyit tesz hozzá egy ember életéhez és mit. Ha ettől jobbá válik az ember, akkor az értékes dolog. Ha nem, akkor nem az, ezt pedig a gyakorló ítéli meg aki ezt a saját életén tapasztalja és nem a külső, az adott rendszert nem ismerő szemlélő.
Igen ám, -mondják sokan-, semmi baj az új stílusok alapításával, de vannak hagyományok, s ennek jogán egy harcművészetnek bizonyítania kell, s hozzák is lelkesen a példákat, Bruce Lee kit hol vert meg, Oyama hogy csapott agyon egy bikát. Tőlük minden tiszteletemmel Lee vagy Oyama és a többiek iránt csak egyet kérdezek alázattal, ha már a hagyományoknak tartunk: Bodhiddharma vajon kit csapott agyon…
Összefoglalva tehát, adott egy rendszer, amelyet valaki létrehoz. Nem találja fel a spanyolviaszt, hanem alapít egy rendszert. Az egész rendszere ismeretében látja, mi az a tudásanyag, az az össz mennyiség, amiből a rendszere áll. A rendszerével megismerkedők számára, tájékoztatásul, hogy hol tartanak a rendszere megismerésében, felosztja azt lépésekre, hiszen tudja mi az össz mennyiség, annak mennyi a fele, a negyede, a tizede, stb. Majd amikor eljutnak egyikről a másikra, közli velük, hogy tettek egy lépést és mit kell tudni a következő lépéshez, hogy egy újabb szakaszát ismerjék meg az útnak, az össz-ismeretének, amiből a rendszer áll. Erről szól a kyu-dan rendszer, legyen az virágkötés, go társasjáték, kalligráfia, harcművészet vagy bármi más. Viszont mindenképpen vicces, amikor egy mondjuk 5 danos Go játékos kioktat egy kalligráfus mestert, hogy milyen jogon viseli azt a fokozatot, ami ő, az ő művészetében, amit a kalligráfus mester visel a kalligráfiában. Más össz-tudásanyag, más rendszer, máshol van az eleje és a vége, tehát nem ugyanott van a közepe sem. Ez szimpla matematika. Mert két nem egyenlő számnak a tizedes hányada sem lesz egyenlő. Ám mindegyikre igaz, hogy az egy tizede. Ahogy más és más össz-tudásanyagból is más és más tudás kell az egytizednyi lépéshez, így mást és mást takar egy kyu vagy egy dan itt vagy amott, ebben vagy abban a rendszerben. Ezért fontosak az ismeretek, az alázat de talán az az alapvető tudás is megoldást jelenthet erre a problémára, hogy tisztába tesszük, mi is az, hogy kyu és dan, s mennyire nem kisajátítható egyetlen művészet vagy tudásrendszer vagy harcművészet számára sem, hanem alkalmazható mint egy adott rendszer megismeréséhez vezető út lépéseinek jelzése.
Szerző: Szabó Barnabás
Lektorálta: Plavecz Tamás harcművészeti szakíró
