Az okinawai harcművészet hagyományosan Bodhidharmához (japánul: Daruma) vezeti vissza eredetét, s mint a legtöbb harcművészeti irányzat, Daruma révén a Shaolin templomig. A kolostorban a harcművészet fejlődése hosszú éveken keresztül folytatódott természetesen, nem egy kész rendszert hozott Daruma. Nem tudjuk, hogy ennek fejlődési folyamatában mikor volt az a pont, amikor vagy shaolini tanítvány jutott át Okinawára, vagy okinawai tanítvány a Shaolint megjárva haza, erre nézve hiányosak az adatok. Az azonban bizonyos, hogy a forrás itt van, s azon szerencsés konstelláció segít ebben bizonyosságra jutni, hogy a kolostor nem csak a harcművészet, hanem a chan azaz zen buddhizmus forrása is volt, így a zen buddhizmus elterjedésének jobban dokumentált története alapján párhuzamos terjedést feltételezve a shaolini harcművészet terjedésére is következtethetünk.
Bár a karatét japán találmánynak tartja a köztudat, fontos leszögezni, hogy csak a XX.században lett a Japán kultúra része, a shaolini születés és a Japánban való megjelenés közötti századokban Okinawán élt, fejlődött, virágzott. Ha tehát a harcművészet bölcsőjét keressük a Shaolin kolostort nevezzük egy biztos pontnak, ám hosszabb ideig volt biztos pontja a születés utáni fejlődésnek Okinawa mint a Shaolin kolostor, tovább volt jelen Okinawán és rendszer ezért ebben „nőtt fel”, mint eredeti születési helyén, a Shaolinban.
A kezdeti okinawai időkről ugyanúgy keveset tudunk, ahogy a shaolini időkről is hiányosak az adataink.
Már az 1300-as években Riukyu-szigetek (ezen belül Okinawa) jegyzett kereskedelmi kapcsolatban volt kínával és a kínai harcművészeti technikák ekkor már kereskedők révén gyökeret vertek Okinawán. A század végén az u.n. Kumemura közösségben történt a kultúrális „csere” azaz ebben a közösségben konkrétan már tudunk arról, hogy a kultúrális adoptálás része volt a harcművészet is.
Ismert a Shimazu klán által végrehajtott, a fegyverek betiltásáról szóló rendelet is (1600-as évek eleje). Japánban erre már Toyotomi Hideyoshi hadúr is adott parancsot, a paraszti, szegény szamuráji sorból magát Japán első számú hadurává, felküzdő daimjo a birodalom egységesítésének eszközét látta abban, ha a lázadásoknak és a feltörekvő klánfők rebelliójának azzal veszi elejét, hogy a köznéptől minden kardot összeszed, ez volt a „kardvadászat”, de ez eleinte csak a nagy japáni szigeteket érintette, Okinawát csak később. Ekkorra Okinawán, az egyes városok jellegzetes harcművészeti iskoláknak központjai is voltak egyben. Mivel gyakorlat volt az okinawai felsőbb osztály tagjai részéről, hogy politikai, művészeti „továbbképzések” céljából hosszabb-rövidebb ideig kínában tartózkodtak, majd a tanultakat helyben, Okinawára hozva alkalmazták, ez volt az újabb injekció, az újabb kínai hatás időszaka mely az okinawai harcművészetet érintette. Ezeket a hatásokat már nagy mértékben érezhetjük és láthatjuk a legkorábbi karate katákban. Azonban nem csak ez volt az egyetlen hatás, amely befolyásolta az okinawai harcművészet kialakulását és olvadt bele, így teljesen egyedivé téve azt. Délkelet-Ázsiából is számos hatás érte, többek között bizonyos fegyverek (sai, nunchaku, konfa) kapcsán feltételezik a Délkelet-ázsiai befolyást, hatást.
Tagadhatatlan, hogy egy olyan kis földrajzi terület, mint Okinawa, a hozzá közel eső nagybirodalmak hatásait fogadja, hatnak rá, egyfajta kínai, japán, Délkelet-ázsiai olvasztótégelyként működik, ugyanakkor bár a tengeri kereskedelmi útvonalak mentén helyezkedik el, ezek „vérkeringésében”, épp földrajzi helyzetének és sziget voltának köszönhetően van lehetőség Okinawán saját és teljesen egyedi harcművészetnek fejlődni, létrejönni. Ne felejtsük el, bár hosszabb-rövidebb szakaszokra volt kínai jelenlét, bizonyos városokban, volt japán jelenlét is szintén bizonyos területeken, voltak ismeretszerző tanulmányutak a kontinensre, ám ez nem a mai, XXI.századi sebességgel, mindennapisággal történt, hanem bőven volt idő az így „importálódott” hatásoknak beépülni és „okinawaisodni”, úgyhogy joggal tekinthetjük egyedinek, sajátnak azt, amit Okinawán okinawai harcművészetként látunk.
A XVIII.században már kialakult okinawai stílusok vannak, közismert helyi sajátosságként városok, Suri, Naha, Tomari stb. saját stílusaiként, saját stílusjegyeivel. Ezekből nőttek ki kisebb, nagyobb vagy akár átmeneti irányzatok. Fontos megemlíteni Sakukawa Kanga (1782-1838) mestert, aki 1806-ban megalapítja a Tote (tode) Sakukawa stílust.
Sakukawa Kanga (1782-1838)
Az ő tanítványa volt Matsumura Sokon (1809-1899) aki érdekes szintézisét hozta létre a Suri-te, a Tomari-te és a Shaolin Chuan Fa (shaolini kuen po, azaz kenpo) stílusoknak, ezt a stílust nevezik azóta Shorin Kyu stílusnak. Matsumura mester olyan kiváló tanítványokat adott a harcművészet nem, mint Itosu Anko (1831-1915)
Itosu Anko (1831-1915)
Itosu Anko (1831-1915), akit Funakoshi Gichin mestereként tisztelhetünk, így máris megérkeztünk Funakoshi által a Shotokánhoz, úgyhogy kedves shotokános barátaim, ha a stílusotokat mélyebben akarjátok megismerni, merüljetek el kicsit a Tote-ba azaz az okinawai Tote iskolákba, melyből a Tote Kuen Do is táplálkozik, nagyon hasznos lehet a megismerésében, felfedezni a forrást, a gyökereket. De nem beszélek inkább haza, a Tang Te Kyu, Tote Kuen Do stílus a Shotokán előtti harcművész emlékezet, mondhatni ősemlékezet szülötte, mely Okinawa előtti forrásokhoz, is kötődik, belőle merít, ennek a tudásanyagnak egyik fiatal gyermeke a Funakoshi által létrehozott Shotokán. Kanyarodjunk kicsit vissza Itosuhoz, aki tudasából Funakoshi merített (nem túl hízelgő, kicsit mitoszromboló kifejezés az „átvett”, de pontos) hiszen innen származik a Heian kata rendszer illetve az Itosu előtti kínai anyagokból a Ping-an vagy mai közismert nevén a Pinan kata rendszer, mely Funakoshi és a Shotokán emblematikus védjegye ám, mint említettem „átvett” forrásról, anyagról van szó ez esetben. Funakishi változtatásai inkább egyszerűsítést jelentettek.
Gichin Funakoshi
Életem egyik meghatározó pillanata volt amikor rábukkantam a Funakoshi előtti egyik Pinan katára, gyakorlatilag önmagában mutatja meg, mit és miért csinált Funakoshi. Az ős-Pinan katát ezért is tettem a Tang Te Ryu – Tote Kuen Do vizsgaanyagába opcionálisan választható 4.Kyu-s külső anyagként, amiben stílusunk egyik ékszere lett, a hasonlóan választható 4,3,2 és 1.kyu-s szintén ősi okinawai fegyveres katákhoz, amelyek tudomásom szerint olyan ritkaságok, hogy megkockáztatom, egyedüli stílusként tartalmazza kata-tárunk, repertoárunk.
Itosu készítette el az első olyan kivonatot, adaptációt a harcművészet tudásanyagából, melyet iskolában oktatási célra állított össze, ez volt a mintája Funakoshi úttörő munkájának, a harcművészet, Tote (később karate). Japánban való oktatásának. Lám, ezt a modellt is
Okinawáról hozta, másolta, „vette át” ami teljesen érthető, hiszen két okinawai stílusban, a Shorin-Ryu-ban és a Shoeri-Ryu-ban edzett ő maga is, főleg az okinawai katákat gyakorolva, hiszen az okinawai harcművészet legfontosabb összetevője a kata.
Eközben a másik „vonalon” is komoly történések voltak, Higaonna Kanryo kínából hozott Chuan Fa (kuen po azaz japánul: kenpo) tanulmányait és tudását a Naha városáról nevezett Naha Te rendszer keretein belül tanítványának, Chojun Myaginak adta át, aki ebből hozta létre a Goju Ryu irányzatot. Hasonló utat járt be Kanbun Uechi (1877–1948) is, aki szintén Kínában folytatott tanulmányokat, egy jellegzetes kínai japán harcművész közösség tagjakén adaptálták a shaolin stílust japán olvasattá, Uechi Okinawán az Uechi Ryu stílussal írta be nevét a harcművészet aranykönyvébe.
Fontos állomás Hironori Otsuka mester, aki felismerte, hogy a kata technikák, bár csodálatosak, valós helyzetekben nem nyújtanak megoldást, így nagyobb hangsúlyt kezdett helyezni a támadó és védő technikákat. Otsuka az okinawai harcművészet elemeit a japáni tradicionális ágak (pl. Kendő) elemeivel próbálta ötvözni. Ennek eredménye volt a kumite azaz a küzdelem megjelenése a karate-ban. Stílusát, a Wado-Ryu 1934-ben ismerték el önálló stílusként és négy év múlva 1938-ban jegyezték be, ismét egy stílus, aminek az okinawai kuen-po volt a bölcsője.
Mint látjuk tehát, hosszú évszázadok alatt gyakorlatilag így működött Okinawa a harcművészet történelmében. Egyszerre volt híd, közvetítő, egyszerre volt olvasztótégely, s egyszerre volt a többszáz éves kínai harcművészet egy olyan egyedi, különleges leképező helye, mely eredménye képpen épp elszigeteltségének de Kína és Japán és Délkelet-Ázsia közti köztes elhelyezkedésének köszönhetően „megtermékenyített” sejt, majd bölcső lehetett, végül iskola, ahonnan -mondhatjuk nyugodtan- elindult, kinőtt a mai karate irányzatok színe-java.
Igaz ez a kijelentés a Tang Te Ryu – Tote Kuen Do harcművészet vonatkozásában is azonban a többi Okinaván kialakult és onnan Japánba elszármazó harcművészeti stílussal szemben a Tote Kuen do inkább visszafelé megy az időben, még jobban a gyökerekhez. Merít egyrészt a legkorábbi jegyzett hagyományból, másrészt konkrét elemeket tartalmaz, amelyeknek más stílusokban a tovább alakított formái ismertek. Viszont a mozgásanyagában és súlypontjaiban is az okinawai hagyományokra épít. Természetesen „feltámasztani” az okinawai rendszert azért is lehetetlen mert egységes okinawai rendszer nem volt, mint ezt olvashattunk.
Viszont épp azért, mert több stílus párhuzamosan működött, részben szinkron fejlődve, ezek szinopszisában meghatározhatóak a tipikusan okinawai mozdulatok. Ahhoz, hogy ez egységes stílusban működőképes lehessen, a kihagyott és visszatáplált elemekkel együtt, ehhez kellett az alkotó, rendszerető munka. Így születtek a Tote Kuen Do formagyakorlatok többek között, természetesen a Funakoshi előtti idők fegyveres illetve puszta kezes formagyakorlataival kiegészülve.
Szabó Barnabás